Köszöntöm Önöket!
Gondolom, már felesleges bemutatkoznom. Ha mégis, húzzák lejjebb azt a csúszkát jobb oldalt. Megvan már? Persze, hogy megvan! Az Arcnélküli vagyok, nemrég megígértem kedves olvasóimnak, hogy folytatom történetem. Csak a miheztartás végett, kérem, fussák át szemükkel mégegyszer az előző részt, hogy biztosan összeálljon a kép. Kész? Rendben, köszönöm. Akkor folytatnám:
Nos, miután a falu réme lettem, és mindenki félni és gyűlölni kezdett, a családom kirakott otthonról, a barátnőm elhagyott, a barátaim pedig nem ismertek fel, mert egy fém álarc volt a fejemen. Be kell valljam Önöknek, életem ekkortájt nem különbözött a közönséges banditákétól. Loptam tyúkot, libát, zöldséget, gyümölcsöt, amit éppen találtam. Ha nem akadt semmi a kezem közé, akkor koplaltam, és vártam, hogy eljöjjön az én időm. Ami, drága barátaim, ami el is jött! Pár hét után kezdtem felfigyelni rá. Őszintén szólva már az első pillantásnál tudtam. Szerelem volt ez első látásra. Egy öreg néni udvarában pillantottam meg. Ott állt a falnak támasztva, és szavamra, engem szólítgatott. Bár azt hittem, csak képzelgek, valóban engem szólítgatott. Bemásztam hát, és gyorsan a kezem közé kaptam. Aztán át a kerítésen az utcára, és futottunk, futottunk, amíg az erdőbe nem értünk. Így ismerkedtem meg Lorettával, életem szerelmével. Ettől kezdve együtt éltünk. Nemsokára saját telkünk lett az erdőben, állataink, növényeink, kis patakunk. Ó Istenem, mily csodás volt! Már csak egy kis gyermek hiányzott az életünkből. De Loretta csak úgy volt hajlandó vállalni a szülést, ha már házasok vagyunk. Nem is tartott sokba, hamar a jegyző elé vittem az ügyet, és ekkor, drága olvasóim, ekkor történt a tragédia!
Ki halott róla, hogy egy seprű és egy arcnélküli ember nem házasodhat? Hát én nem, az biztos, legalábbis addig a pillanatig. És abban a pillanatban életem útja derékba tört. Most itt ülök az intézetben. Napi háromszor kapok ételt, délután levisznek sétálni, de Lorettát nem engedik a közelembe. Ha látni akarom, csak azt mondják: Ne aggódjon Kálmán, hamarosan meggyógyul. Az ápolók kedvesek, bár sokszor nem értenek meg. A doktorúr a legszimpatikusabb, ő hajlandó velem Lorettáról beszélni. Ja, az álarcomat lefeszítették a fejemről. Most már nem zavar, hogy nincs rajtam. Loretta így is szeret, és ez tart életben.
Köszönöm, hogy meghallgatták életem történetét. Minden jót Önöknek!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.