Pakolunk a buszra. Összegyűrt ruhákkal teli utazótáskámat bevágom a csomagtartóba, hátamra kapom a dobgitárom, fejrázva megszámolgatom maradék pénzem, majd nagyot sóhajtva megindulok a lépcső felé. Mosolygós arcok itt is ott is, nem nehéz kitalálni, mindenki honnan megy haza. Nem nehéz, mert a 2009-es Utcazene Fesztivál utolsó napját is magunk mögött hagytuk, és egy napsütéses ámde kissé hűvös reggel köszöntött ránk. Előtörnek az emlékek, nehéz őket rendszerezni. Életem talán legszebb 4 napját tudhatom magaménak.

Mit is írhatnék most ide. Elhatároztam, hogy megosztom fanatikus rajongóinkkal az élményeimet Veszprémről, de elég nagy falat ez most. Ne is legyen unalmas, de benne is legyenek legalább a legnagyobb sztorik. Hát, ez már most elég silány. Na mindegy, hát kezdjük az elején:

 Pár hete derült ki, hogy régi cimborám, András is készül a fesztre, így hát betársultam a bandába. Laci, Vivi, András és jómagam vágtunk neki elsőként Veszprém városának szerda délután. Később megérkezett Bandi, és mivel mi nagyon kedves emberek vagyunk, ezért Bogi és Emese is csatlakoztak hozzánk egy napra. Hogy mitől más ez a fesztivál, mint az összes többi? Nos, attól, hogy teljesen más. Itt nem kell drága hetijegyet venned, mert ez ingyenes. Itt más a zenei felhozatal, ha nem is teljesen. Leginkább akkusztikus zene jellemző, vagy legalábbis olyan fajta, amit az ember szívesen hallgat. Itt minden korosztályt megtalálsz, és nem lepődsz meg azon sem, hogy egy 70 év körüli bácsi tombol az első sorban, aztán visszafele mutat egy rövidebb utat a koleszhoz. A felfedezés élménye leírhatatlan. Veszprém mesés hely, főleg, ha tele van pakolva színpadokkal, és ha minden sarkon feltűnik egy utcazenész, remek hangulatot teremtve az adott helyen. Itt tényleg az egész város együtt lélegzik, táncol, iszik és zenél. Egy olyan hely, ahol állsz a nagyszínpad előtt egy gyönyörű téren, hallgatod, ahogy a Quimby játszik egy lassú számot, és azt kívánod, bár örökké így maradhatnál. 400 forintos sör, 1300 forintos póló, 550 forintos gyros, olcsó kocsma, korrekt kolesz, kedves emberek, szép lányok, igényes zenészek, és persze mi. Mi, és rengeteg új ismerős, ha legalább egy éjszakára is. Vagy ahogy Bandi mondaná: Hello, szia vagyok! Egy lány, aki csúnyán lehúz, aztán ellép, egy másik lány, aki táblán hirdetve keres párt, gitáros srácok, akik bíznak a tudásukban, és bátran pengetnek az utcán. Francia zenészek, akik a közönség közt zenélve szakítják ki muzikális lelkedet a testedből. És sajnos egy vihar is, ami majdnem elöntött minket-szó szerint.

De nem, a fesztivál ezt is túléli. Ha a programok le is állnak egy kicsit, mindenhol akad egy bódéban megbújó kongás/gitáros/harmónikás/hegedűs, aki zenél, szívből, és ettől lesz olyan hangulata az Utcazene Fesztiválnak, amit sehol de sehol máshol nem tapasztalhatsz meg. Várlak jövőre! Egy fellépő banda, a Blúz tér tíz zenekar szövegével zárnám a sorokat: "Én majd veszek blúzt, ő majd meg vesz prémet..."